Alig volt 6 éves, amikor meghalt az édesanyja, szinte fel sem fogta. Mindenki azt mondta neki,” a mamád csak elköltözött”. Így akarták megvédeni a fájdalomtól, amit akkor még nem bírt volna elviselni. Későn volt a temetés, ők meg előbb odaértek, mint a ravatalozás kezdődött. Mary csak szorongatta a sötétbarna plüssmacit, amit hozott magával, s bámulta a sírokat. Olvasni nem tudott még, így csak a képeket nézegette, s elkeveredett rokonai mellől. Csak sétálgatott a sírok között, meg-megállva, mígnem elért a ravatalozóig. A súlyos ajtó nyitva állt, kintre világosságot engedve. Ő maga megállt az ajtóban, s nézte a szertartást. Pár feketébe öltözött embert látott imádkozni, az oltárnál egy nyitott koporsót. Nem látta ki volt benne, viszont kíváncsi természet volt, ezért halkan, tétova léptekkel, kicsit félve a koporsóhoz sétált. Lépteinek nem volt zaja, csak az imák mormolását és halk zokogást lehetett hallani. Mary lábujjhegyre állva a koporsóba nézett, ahol egy fiatal lány feküdt. Mintha csak aludt volna, oly békés volt arca… de mintha még álmában is sírt volna. Szeme sarkában ott csillogott egy könnycsepp. A kislány megsajnálta a lányt, ezért plüssállatát a lány karja mellé tette, s ekkor vette észre a csuklóján az összevarrt sebeket. - Megkapod a macim, hogy ne kelljen egyedül aludnod-, suttogta, majd megsimogatta a halott hollófekete haját és amilyen hangtalanul jött, úgy is ment. Még az ajtóból visszaintegetett, de akkor már az aggódó apja is megtalálta és gyorsan elvitte onnan. - Apu! Miért sír itt mindenki?- kérdezte pár pillanat múlva, amikor már a kocsi felé közeledtek. - Mary… nekik is hiányzik a mamájuk- válaszolta halkan az apa, könnyeivel küszködve. - Nem apu! Nem ők! Hanem a temetőkertből. Ahol a nagy köveken kis fényképek vannak… ahol az emberek alszanak. Miért?- kérdezte- félnek egyedül? Az apa nem válaszolt semmit, csak magához szorította egyetlen kislányát és zokogott… Még most is hallani vélte apja zokogását, 12 év távlatában… s arra a megválaszolatlan kérdésre: „Miért sírnak az alvó emberek a temetőben?” ott ült egy fa alatt, szakadt ruháiban, a zuhogó esőben, s egyre csak a sírkövet bámulta… annak a lánynak a sírkövét, akinek akkor a mackóját adta. - Te legalább nem vagy egyedül…- suttogta- de mellém ki fog tenni?- kérdezte, most már zokogva, s karjaira nézett. Ruhája csupa vér volt, minek már az eső nagy részét lemosta. Csuklóján ezernyi mély vágás, mint amit a lánynak a kezén látott akkor. Őrültnek hitte magát. Olyan embereket látott kik rég meghaltak. Szellemeket, kiknek valósnak látott… senki más csak ő. Félt, rettegett, egész életen át… minden éjjelen, amikor az ágya mellett álltak… anyák, kik meghaltak, mikor gyermekük megszületett, halott gyermekek, kik nem tudtak megszületni… s ő csak sírdogált éjjeleken át… míg ők csak nézték, fájdalmas és irigylő tekintettel, hogy ő még élhet… őt még szerethetik, s ő is szerethet még… attól a naptól kezdve, minden nap, rettegésben élt. Egy személytől nem félt, akinek akkor odaadta legjobb barátját. Ő most is ott ült vele szemben, s nézte, mit tesz, de nem adta jelét, sem a rosszallásnak, sem a helyeslésnek. Mikor Mary már alig élt, mégis megtörte az örök csendet: - Szeresd a magányt, tanulj meg szenvedni, s akkor el tudod viselni az örök csendet, mi körülvesz-, suttogta, s nyújtotta feléje a mackót, amit még ő adott neki. Összevarrt csuklójából még mindig szivárgott a vér… mitől már a medve is vörös volt…